Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lineage 2 – A Legenda

 

A Tábortűznél


Egy mély lélegzettel beszippantotta a füstöt, majd szép lassan kiengedte. Orcáját szinte teljesen rejtette a vastag, kopott csuklyája. Mögötte a sötétség előtte pipájának gomolygó füstje takarta ábrázatát.
Bárdnak vallotta magát, amit nem nagy akaródzott elhinni senki sem. Ugyanis mély, recsegő hangja nem hasonlott az udvari daliás énekesekéhez. Bizalmatlanok is voltunk a feltehetőleg nem ereje teljében járó bárddal, hisz egy csapat katona sem merne talpig fegyverben járni este ezen erdőben, nemhogy egyedül.
Ajánlattal élt, hogy étel és a tűznél való melegedésért cserébe egy történettel örvendeztet meg minket. Belegyeztünk, hogy velünk tartson, nem engedhettük, hogy egyedül bolyongjon a jéghideg erdő sötétjében. Kényelembe helyeztük magunkat a tűznél, kéznél tartva fegyvereinket, hogy a veszély legkisebb jelére is időben tudjunk reagálni. Míg a vándor is elhelyezkedett, mi türelemmel vártunk történetének kezdetét. Az éjszaka csendes és fagyos volt és a mély hang elkezdte lassú és halk recsegését, miután göcsörtös pipáját elemelte szájától a bárd.

 
 

A teremtés

Az istenek történetéről szeretnék néktek szólani. Kérlek, kísérjétek eme igaz történet alakulását figyelmesen…
Sok évvel ezelőtt, még az előtt, mielőtt a gondolat gondolatnak és az élet életnek számított. Létezett egy ősi mag, mibe a teremtés össze volt sűrítve. Nem volt ez semmihez sem fogható. Volt ez a mag egyszerre kicsiny és óriási, sötét és fényes, minden és semmi.
A száz-millió esztendő alatt ez a mag csak nőttön-nőtt, erősödött, formálódott. Ahogy ereje nőtt, lassanként kezdett kialakulni két pólusa is: a fény és a sötétség. A mag ketté hasadtával a fényből egy nő, Einhasad, míg a sötétségből egy férfi, Gran Kain formálódott ki, még nem teljesen fizikai körvonalakkal. Ezen kettő jelentette az egész világ kezdetét és bennük összpontosult minden tudás és hatalom.
A mag lelke ugyancsak leszakadt, midőn a fény és a sötétség különvált. A mag lelke utolsó leheletével pusztulása előtt még létrehozta a fény és a sötétség alárendeltjeit, imígyen az állatokat és az óriásokat. A lélek teremtményeinek koronája az óriások voltak, kiket mi csak úgy ismerünk, a Bölcsek. Olyan leleményesek voltak, mint amilyen jó testfelépítésűek. A Bölcsek nagyon jól tudták, kik a világ igazi urai, ezért is ajánlották fel szolgálataikat és örök hűségüket Einhasadnak és Gran Kainnak. A fény és sötétség elégedettségét kifejezve megtette az óriásokat, minden nem isteni élőlények urává. De ez még mind sokkal a halál és a paradicsom létezése előtt történt.
Miután a paradicsom megszűnt már létezni és a halál már gyakorlottan végezte kegyetlen feladatát a fény és a sötétség kezdett kevésbé elhatárolódni és fizikai alakot ölteni. Majd Einhasad és Gran Kain istenekké váltak, még hozzá Einhasad a teremtés istenévé és Gran Kain a pusztításáé. Ez által rengeteg feladat és kötelesség kötötte kezüket, melyek miatt a világ nem tudott egyről a kettőre haladni. Elhatározták hát az istenek, hogy saját képükre teremtenek szolgákat maguknak, kiket gyermekeiként fognak szeretni. Öt ilyen gyermeket teremtettek, kiket a világ elementális uraivá tettek. A legidősebb leány, Shilen kapta a víz uralmát feladatául. A legidősebb fiú, Paagrio, ki a tűznek urává vált. A második leánygyermek, Maphr kapta a föld királynőjének címét. A második fiú pedig a szél feletti hatalmat tudhatta magáénak. Míg a legfiatalabbnak, ím nem jutott hatalom, ő megteremtette magának a művészetet. Éva nem is csinált ezentúl mást, mint verseket írt. Immáron az istenek és gyermekeik előtt nem volt titok és kezeletlen feladat a világon.

 
 

A Fajok eredete

A világ készen állt a tovább haladásra. Tudták ezt jól a főistenek is. A teremtés istensége, Einhasad, ki önnön lelkéből és a semmiből volt képes teremteni megparancsolta gyermekeinek, kik az elementálok segítségével hozhattak létre lényeket, hogy töltsenek meg egy-egy fajt elementális hatalmukkal legjobb tudásuk szerint. Annyi volt csupán a megkötés, hogy az új fajok testét Einhasad készíthesse. Így is történt…
Shilen a víz lelkével töltötte fel Einhasad első kreálmányát. Így alakult ki a tündék nemes népe.
Paagrio a tűz lelkével töltötte fel Einhasad második teremtményét. Így teremtődött az orkok bátor népe.
Maphr a föld lelkével igézte meg a harmadik fajt. Emígyen születtek az ügyeskezű törpök.
Sayha a szél lelkét lehelte a negyedik testbe. Melyből a fürge és szabad lelkületű arteisek lettek.
Gran Kain pusztítás istene, mikor látta Einhasad munkájának tökéletes eredményeit kíváncsi és irígy lett. Ő is teremtett egy testet saját képére, épp úgy, mint Einhasad a tündéket. Azután már csak a lélek hiányzott. Elment hát legidősebb lányához, Shielnhez. Shilen nagy meglepetésére apja egy lelket kért teremtményéhez. „Apám, mi visz rá, hogy ezt csináld? Einhasad, az anyám felelős a teremtésért. Kérlek, ne kívánd azt, ami nem a tied! Az a faj, ki a pusztítás istenének köszönheti életét óriási katasztrófákat fog okozni.”
De Gran Kain nem adta fel ilyen egyszerűen. Sok győzködés és rábeszélés után rávette lányát, hogy segítsen neki.
„Megteszem. De a víz lelkét már anyámnak adtam. Tehát minden, amit adhatok az a maradék.” Végül Shilen a halott és poshadt víz lelkét tudta csak apjának adni.
Gran Kain már birtokolta a teremtéshez szükséges alkotó elemeket. De jobbat akart alkotni, mint Einhasad és úgy gondolta ehhez egy darab lélek kevés lesz. Ezért felkereste legidősebb fiát, Paagriot. Paagrio is figyelmeztette apját, csak úgy mint Shilen. De csak úgy, mint Shilen ő sem tudott nemet mondani apjának. Így kapta meg a pusztítás istene haldokló és gyilkoló tüzek lelkét.
Maphr is apja unszolására könnyekkel az arcán átadta a fertőzött és terméketlen föld lelkét. Míg Sayha a vadság és a heves szél lelkét adományozta apjának.
Gran Kain megelégedve kiáltott fel: „Lássátok eme fajt, melyet én neveltem fel! Lássátok azt, amely a víz-, a tűz-, a föld-, és a szél lelkéből született. Erősebbek és bölcsebbek lesznek, mint az óriások. Ők lesznek a világ urai!!!
Az egész világot bejárta a jövendő faj híre. De az eredmény lesújtó volt. Miután Gran Kain beletöltötte a selejt lelkeket a saját alakjára formált testbe a végeredmény volt a világ leggyengébb, legbutább, legalattomosabb és a leggyávább lénye. Az összes isten megvetette Gran Kain lényeit. A csalódás hatására a főisten szabadjára engedte lényeit és ő maga pedig elbujdosott egy időre. Amit pedig elfelejtettem mondani, hogy ezeket a lényeket embereknek hívták.
A tündék bölcsek és a varázslatban jártasak voltak. Ezért is szolgálták az óriásokat a politikában és az egyéb varázstudományokban.
Az orkok erősek voltak. Kimeríthetetlen erővel és hatalmas akaraterővel rendelkeztek. Ezért is szolgálták az óriásokat háború idején.
A törpök jól képzettek voltak. Jó mérnökök, képzett matematikusok és remek kézművesek voltak. Ezért is szolgálták az óriásokat ipari és banki szakmában.
De természetesen a tündék nem voltak annyira bölcsek, az orkok annyira erősek, a törpök annyira leleményesek, mint az óriások.
A szél lelkű szárnyas arteisek is az óriások szolgálatában álltak, mint hírnökök, de róluk jóval kevesebbet lehet hallani, mint testvéreikről.
De az ember nem volt használható semmi érdemi munkára, ezért hamar az óriások elnyomottjaivá váltak és rabszolgaként éltek, s nem voltak se többek, se jobbak, mint az állatok…

 
 

Az isteni háború

Sok évezreddel később, mikor az ember körüli viszályok elcsendesedtek és Gran Kain visszatért az istenek közé, hatalmas tragédia történt. A tragédia kiváltója ki más lehetett volna, mint az istenek leggátlástalanabbja, Gran Kain. Óriási hibát követett el azzal, hogy legidősebb lányát elcsábította. Ez a kapcsolat Shilen terhességéhez vezetett. Mikor ezt Einhasad megtudta hirtelen haragra gerjedt és megfosztotta lányát az isteni hatalmától. Majd szegény Shilent a kontinensről is száműzték. Eközben Gran Kain mit sem törődve az egésszel hagyta, hogy lánya hátán csattanjon az ostor.
Shilen száműzötten és terhesen Kelet egyik sötét erdejében lelt menedékre. Ott várva tudatlanságának gyümölcseit. Shilen gyermekei fejlődését nagyban meghatározták anyjuk akkori érzelmei: a fájdalom, a kín, a kétségbeesés és legfőképpen a gyűlölet. Ezen érzelmek hatására gyermekei eltorzultak, átalakultak és belőlük lettek a démonok. A démonokon kívül nap világot látott még 6 darab óriási teremtmény is, miknek neve sárkány volt.
Shilen gyűlölte nem hagyott alább az évek során, sőt még fokozódott is. Elhatározta, hogy gyermekeiből álló seregével elpusztítja az isteneket.
Shilen legerősebb gyermekeit a sárkányokat állította seregei élére. Aulakiria, a fény sárkánya szomorú tekintettel fordult anyjához: „Anyám, nem tudod mit cselekszel. Nem akarhatod az istenek teljes pusztulását. Biztos azt akarnád, hogy apád, anyás és testvéreid a porba hullva fulladjanak meg saját vérükben?”. De Shilen gyűlölettel és fájdalommal átitatott döntésen nem sokat változtattak utóda szavai.
Végül a démoni seregek összecsaptak a fény erőivel közvetlenül az istenek lakhelyénél. A 6 sárkány tüze szinte mindent felemésztett, amit az istenek palotájánál találtak Shilen seregei. A repülő rémek ereje teljesen ledöbbentette az isteneket és évtizedek után a háború lassan a végéhez közeledett.
Számtalan isteni küldött, katona és démon veszett oda a harcok során. Az ég folyamatosan villámlott és dörgött, mikor az ellenek egymásnak feszültek. Azokban az időkben Ádenban teljesen megállt az élet és Óriás és ember együtt figyelte, mi lesz a csaták végkimenetele.
Azonban a csata még éveken át folytatódott azután, hogy eldőlni látszott. Einhasad és Gran Kain sokkal erősebb volt és hatalmasabb, mint Shilen gondolta volna. Ezek alatt az évek alatt számtalan démont és sárkányt leöltek
A sárkányok harcoltak tovább sebeik ellenére. De egyre jobban ellenezték több ártatlan élet kioltását az istenek kénye kedvéért. Míg végül megelégelték az értelmetlen mészárlást, szárnyra kaptak és a túl élő démoni seregekkel alászálltak a földre, hol egyenlőre nyugodalmat leltek. Az istenek végezni akartak még a megmaradtakkal, de kimerültek és azt sem tudták megakadályozni, hogy Shilen kiépítse az Alvilágot és úrnője legyen annak.

 
 

A Nagy árvíz

Shilen távozás után Éva örökölte nővérének víz feletti hatalmát. Az amúgy is bátortalan istennő, kinek felelőssége csak a művészet és az ihletés volt, látva nővérének elestét és az istenek háborúját még jobban félt a ránehezedő óriási felelősségtől. Ezért feladatai elől egy feneketlen tó legaljára bújt el, nehogy testvére sorsára jusson.
Isteni vezérlés nélkül a víz lelkei céltalanul kezdtek el bolyongani. Voltak helyek, hova rengeteg eső és víz került, azoknak helyén óriási mocsarak keletkeztek. De hova nem találtak maguktól oda a víznek lelkei, ott aszály és szárazság volt és sivatagok alakultak ki. Az sem volt ritka, hogy kontinensek tűntek el és tűntek fel a semmiből. De a legtöbb helyen csak a hegyek csúcsai értek ki a vándorló vízből.
Ezen megmaradt területeken sereglettek össze nagy Ádennak élőlényei. Óriási zavarodás járt a világon ekkor. Mind a szárazföldnek, mind a víznek lakói szenvedtek. A nem isteni világ urai szólaltak fel a világ érdekében, hogy az istenek tegyenek valamit a felmerült áldatlan állapotok ellen.
A titánok közreműködésével végül megtaláltak a feneketlen tavat, ahol vizek újdonsült istennője rejtőzködött.
Einhasad szeme szikrákat szórt. „Éva nézd mit tettél! Azzal, hogy nem teljesítetted kötelességeidet leromboltad azt a harmóniával, amit eddig igyekeztünk kiépíteni. Nem fogom tovább tűrni lányom, hogy nem fogadsz szót nekem.”
A nem várt árvíznek köszönhetően rengeteg lény és óriás távozott Shilen birodalmába. Einhasad ezért még mérgesebb lett Évára, aki idővel elfoglalta helyét az őt megillető poszton. Talán a rend újra helyt állt, de a víz alatt lévő óriási területeket már sohasem sikerült helyreállítani.

 
 

Az óriások ellenszegülése

A bölcs óriások nem értették az elmúlt évezredek eseményeit. Kezdtek kételkedni az istenek józanságában. Gran Kain volt az első, aki az emberi faj megteremtésével bizonyította alkalmatlanságát. Aztán rajta és csábításán keresztül az is kiderült Einhasad féltékenységi rohamaiban nem képes józanul ítélni. Ezért is jött létre az alvilág. Majd később Éva gyengesége és alkalmatlansága miatt az alvilágnak temérdek sok lakója lett és a világ az összeomlás szélén állt. Merült fel a bölcsekben a kérdés: „Megérdemlik az istenek a beléjük vetett hitünket?”.
Az óriások sajátgyártású fogataikkal tudnak az istenek palotájába jutni. Varázshatalmukkal szigeteket tudnak menybe repíteni és akár azon élni is. Megtudják toldani életük fonalát, sőt akár örökké is tudnak élni. Ezek miatt kezdett feltámadni bennük a gondolat, hogy hatalmuk azonos az istenekével és bölcsességük ellenére hihetetlenül nagyképűek lettek ezen elméletük kapcsán. Elhatározták hát, letaszítják isteneiket trónjukról.
Elkezdték próbálgatni hatalmukat és a már létezőkből új fajokat alkotni. Ezt a varázslatot tudománynak nevezték el. Az évek során minden nem istenekhez kötődő isteni hatalmat így kezdtek el hívni.
Látták, hogy nem jelentene problémát az istenek helyébe lépni. Ezért elkezdték hadukat szervezni. Nem volt bennük félelem annak ellenére, hogy Shilen és rettenetes gyermekei is kudarcot vallottak az istenek ellen folytatott küzdelmekben. Pedig az istenek látták mit terveznek az óriások és rettenetesen fel voltak háborodva. Einhasad, ki a teremtést volt hivatott szolgálni még azt is megígérte, hogy az óriásokkal együtt el fogja az egész romlott és tökéletlen világot törölni. Gran Kain kivételesen józan ésszel próbálta volna kezelni a problémát és a kivárást szorgalmazta.
„Drágám, te a teremtés szolgája vagy - próbált Gran Kain érvelni – a rombolás istene én vagyok. Jól tudod mi történt, mikor a te feladatodat próbáltam végezni. Majd én megbüntetem az óriásokat, ha jónak látom. Ha még mindig el akarod pusztítani a világot, kénytelen leszek ellened fordulni.”
Einhasad annyival jobb belátásra tért, hogy a világot immár nem akarta elpusztítani, de a óriásokat nem óhajtotta férje kezére játszani. Gran Kain nem tudta párját megakadályozni, meggondolatlan cselekedetében.
Einhasad fogta Gran Kain eddig még sosem használt pörölyét – a rettegés kalapácsát – és oda csapott az óriás városra. Hihetetlen pusztítás következett be.

 
 

A Korok Vége

Az óriások csak akkor eszméltek rá nevetséges hibájukra, mikor az égből vörös lángcsóvák csaptak ki. Nem is értették, hogy hogyan is mérhették erejüket Einhasad és az istenekével. Minden próbálkozásuk ellenére nem tudták megakadályozni a Rettegés Kalapácsának pusztítását. Csupán eltéríteni tudták becsapódásának irányát, így mentve az azonnali megsemmisüléstől a városukat.
De ennek ellenére az óriások városa szinte teljesen elpusztult és számtalan óriás veszett oda. Hatalmas lyuk tátongott a város helyén és bődületes hullámok borították be a föld felszínét. Végül ez az óriások szinte teljes pusztulását jelentette.
Azok az óriások, akiknek sikerült túl élni, Keletre menekültek Einhasad haragja elől. Shilen szülésnek helyén leltek végső menedéket, ahonnan úgy szint menekülniük kellet. Mert Einhasad villámaival sütötte a fellelt óriásokat egytől egyig szénné. A menekülő, hontalan óriások rettegésükben imádkoztak Gran Kainnak.
„Gran Kain, Gran Kain! Rájöttünk, hogy hibás utat jártunk be. Te vagy az egyetlen, aki meg tudja akadályozni nejed dühös tombolását. Ne hagyd, hogy minket, a föld legbölcsebb és legerősebb vezetőit, kik ugyanonnan származnak, mint ti, elpusztítsanak!”
A sötétségből lett istent hirtelen a kegyelemezés szele csapta meg és úgy döntött az óriások eleget szenvedtek már. Megidézte hát a Déli tengerek szellemét és elzárta egy vízfallal Einhasad dühöngésének irányát.
Az istennő dühében felkiálta: „Mit jelentsen ez? Ki óhajtja megakadályozni tervemet? Éva, szeretett leányom ne akard követni nővéredet a pokolba! Kérlek, tereld vissza Délnek öblös vizeit medrükbe!”
Éva nyomban visszaállította apja által emelt blokádot és Einhasad vendettája folytatódott tovább. Az óriások egytől egyig követték egymást Shilen birodalmába. Nem tehettek mást az életben maradottak, ismét Gran Kainhoz imádkoztak.
„Gran Kain! Istenek legtekintélyesebbje! Társad folytatja lemészárlásunkat, kérünk téged kegyelmezz rajtunk és ments meg minket!”
Más nem jutott a kétségbe esett isten eszébe, minthogy felemelje a földdarabot, amin az óriások tartózkodtak és lebegtesse azt. A, már csak pár lépésnyire lévő Einhasad dühében toporzékolt, amit máig is lehet érezni földrengés formájában.
„Maphr! Szeretett leányom, ne akarj velem ujjat húzni! Tedd vissza a helyére azt a földdarabot, amin az óriásokat rejtegeted! Vagy készülj fel arra, hogy követni fogod nővéredet a pokolba.
Anyja szavaitól rettegve Maphr el kezdte visszaállítani a kőszirtet, de apja megállította őt.
„Einhasad, miért nem adod fel? Az egész világ ismeri és rettegi már haragod. Az óriások belátták már hibájukat. Nézz magadra! Kergeted testvéreinket, kik a mag lelke voltak és voltak Földnek urai, kik most oltalmam alatt próbálnak menekülni előled. Soha többé nem tudnának már az isteneknek ártani. Legyen ez a sziklaszirt örök rabságuk színhelye! Nyugodj meg, a vérontásnak ezennel legyen vége!”
Einhasad tovább folytatta a tombolást, de nem tudott párja óhajának ellent mondani. Nem tudott volna egy övéhez hasonló erővel szembeszállni. Úgy tett, ahogy Gran Kain javasolta. Jobb az mindenkinek, ha az óriások a kicsiny-kis sziklájukon próbálják belátni, hogy tévedtek, mint, hogy lemészárolják őket. Befejezte hát a hajtóvadászatot, visszatért otthonába és megpihent.
Einhasad Földön tett látogatásai megértették vele, hogy nincs értelme beleavatkozni a Földön történő eseményekbe. Gran Kain is így látta, megegyeztek párjával ők többet nem mutatkoznak meg teremtményeik élőhelyén és ezzel az istenek kora a végéhez is ért.

 
 

Vissza a tábortűzhöz

Az idegen elhallgatott.
A elbűvölve ültünk mialatt világunk történetét hallgattuk. Az idegen hangja átjárta elménket, mint ágyúrobaj a kietlen erdőt. A történet merőben más volt, mint amit mi ismertünk világunkról, de senkiből sem tört fel a tiltakozás. Talán Áden legtöbbet látott harcosai voltunk, de még is meg tudott döbbenteni minket ez az idegen. Csodálkozásunkból egy tova repülő bagoly rémisztett fel minket szárnyai csattogásával.
A mesélő csak kuncogott révülésünkön, szájához emelte pipáját és belekezdett a további mesélésbe.
„Ne ítéljétek el történetemet csak azért, mert más mint, amit ti ismertek dicső isteneitekről. Viszont nincs bizonyíték arra sem, hogy papjaitok közelebb járnak az igazsághoz, mint egy vándor poéta. Az istenek története az istenek akarata által születik és nem ti, emberek által. És lám, honnan tudná akármelyik földi vallási vezető is, mi az igazság? Figyeljetek! Most ti következtek, igen Áden története az Istenek kora után. Ez már a ti történetetek.

 

 

 

A tenyér és ami mögötte van


A hosszú harcok és küzdelmek során az emberek életteret nyertek maguknak. Primitív birodalmakat alakítottak ki és számuk is nagyon megemelkedett. Mindközt a legjelentősebb az Athena klán volt, kiknek ősei a tündék és varázstudok voltak. Kisebb, nagyobb csatákban diadalmaskodtak hála a tündéktől kapott tudásuknak. Így szerezve egyre nagyobb és nagyobb terülteket maguknak.
Shuniman, az athenák valaha élt legdicsőbb uralkodója egyesítette az emberek birodalmának minden egyes tartományát Ádenben(„a ma ismert” Áden kastély és környéke) és Elmorban. Shuniman nem tartotta meg a klán uralmának tisztességeit a birodalomban. Megkoronázta magát és birodalmát Elmoredennek hivatta. A király homlokán a birodalom bebiztosítása után a romos, fakoronát hamar felváltotta a drágakövekkel kirakott tünde kovácsolt arany - mithrill korona. Az uralkodó az idő teltével, istenekkel egyenrangúnak számított alattvalóinak szemében.
Shuniman király nem tartotta helyénvalónak az ember korlátoltságának elméleteit. A tény, hogy az emberiség megteremtője Gran Kain, a pusztulás és a pusztítás istene, nagyban megadta az emberek kisebbségi érzetét más fajokkal szemben. Mindazon által és továbbá a mesék arról, hogy az emberek a többi lény megteremtését követő salakanyagból jöttek létre, az uralkodók szavahihetőség és hatalmát ásták alá. Az új birodalomnak új mitológia kellett. Egy új történet, ami megadhatja az emberiségnek azt a hitet, hogy a Föld urai felsőbbrendű lények.
Nagy fokú vallás és egyéb változások következtek. Shuniman Gran Kain helyett Einhasadot tette a világ söpredékének megteremtőjévé. A mitológia és az eredet történet nagyban megváltozott és azok, akik tagadták az új tanokat és továbbra is Gran Kain sötét mágiáját űzték, azokat addig gyötörték, míg igazat nem adtak Shunimannak. A vallási reform életöltőkön keresztül folyt, míg egy szép nyári napon meg nem halt az utolsó ember is, aki ismerte az igaz történetet, az istenekről és az emberek mivoltáról. Az emberiség templomokat emeltetett Einhasadnak, míg Gran Kain egy olyan istenséggé nem vált, akivel a gyerekeket rémítgetik, ha nem alszanak el elég hamar.
Gran Kain mikor felismerte, hogy mit hisznek teremtményei, jót nevetett: „Hát, ha nem engem imádnak, én nem haragszom. Az igazság úgy is nagyobb, mint az azt takargató tenyeretek. Az elmétek meg talán pont arra elég, amekkora ebből a kis igazságból kilátszik.”.

 
 

Elmoreden és Perios

 

Mialatt Shuniman birodalma, Elmoreden csak nőtt és gazdagodott, addig a messzi – messzi kontinensen, a Nyugati Óceánon túl Grácia tartományban izzott a levegő. A hatalmi viszonyok minden nap változtak és ritka volt az olyan pillanat, mikor nem csattogtak a kardok és nem süvítettek nyílvesszők minden egyes talpalatnyi földért. Itt nem volt se központi hatalom, se jelentősebb hős, ki egyesítette volna a vidéket.
Eljött a nap, mikor Elmoreden már nem maradhatott tétlen és harcosai elözönlötték Grácia vidékét. Ekkor merült fel talán az első békekötési gondolat, és hogy megvédjék földjüket a gráciaiak. De eme nemes gondolat későn fogant és a vezetőség jelentősebb hányadát már lekaszabolták. Az élők pedig egyesítve az elhullottak terülteit, próbáltak meg eredményesen fellépni Shuniman leszármazottjaival. A mérleg nyelve a gráciaiak felé hajlott. Elmoreden nem bírta arannyal az utánpótlás költségeit. A támadások ritkultak, majd megszűntek. Grácia végre egyesülhetett az új szövetség révén, melyet Periosnak hívtak.
Perios és Elmoreden harca hosszúnak ígérkezett. A harc eldöntésére nem sok esély volt. Míg Elmoreden volt az első óriási birodalom a világon és hatalmas hadsereget épített ki, addig Periosnak is megvoltak a maga előnyei. Az újjáépítést és védekezését elősegítette a két kontinenst elválasztó tenger és a rég elpusztult óriások földi hagyatékai nagyban segítették a hadsereg fejlődését.
Így hát nem is győzött egyik nagyhatalom sem. Csupán fegyverkeztek. Vártak. Várták az újabb összecsapást.

 
 

Beleth és Ivory tornya

Elmoreden volt az otthon adója az Ivory toronynak, a máig is leghíresebb varázsiskolának. A varázslók, mágusok, vajákosok, rúnaolvasók és mindenki, aki értett a varázshoz, azok a toronyban mind az ősi óriások tudását kutatták, a tudományt. Kutatták, tanulgatták, fejlesztették, tanították. Az itt élők tudása és varázshatalma nagyobb volt, mint az uralkodónak vagy legalábbis közel azonos.
Innen került ki Beleth is, a földön valaha járt legnagyobb varázsló és géniusz. Testét megszállta az óriások hatalma és ereje is az ősökéhez hasonlott. De az óriások tudása méreg volt az emberi testnek, elérésével Beleth csillapíthatatlan hatalomvágyat érzett. Tudta ezt jól az uralkodó. A Birodalom összes varázslóját összehívta, hogy még az előtt tegyék el láb alól, mielőtt még cselekedhetne. De a világ összes varázshatalma kevés volt elpusztítani a nagy Belethet, ki tanulmányai során mérhetetlen jártasságot szerzett a sötét varázslatok terén.
Végül, a varázshatalmúak rég elfeledett fekete mágiával sikeresen meggyengítették Belethet. Mivel hatalma így is óriási volt, elpusztítatni nem tudták. Erejük pont annyira volt elegendő, hogy Ivory torony legalsóbb tömlöcében fogva tudták tartani. Minden egyes percben több tucat varázsló, mágus, harcos, lovag és szörnyeteg őrizte. Ezek ellenére Belethnek átokmormolással sikerült megtörni a védőmágiákat és egy utolsó ráolvasással elrepítette magát egy távoli szigetre. A röpítést hatalmas robbanás kísérte. A torony megborult és körülötte egy hatalmas kráter alakult ki, amint Beleth tovaszállt. Éppen a Pokoltornáca elnevezésű szigeten ért földet, ahol erejének visszaszerzésén fáradozott, amit talán sosem szerzett vissza és bosszúját tervezgette, ami talán sosem következett be.
A Beleth-et foglyul ejtő sötét varázsnak voltak más következményei is. A Birodalom Déli régióiban egy hatalmas kopár, terméketlen terület alakult ki. A déli régiót manapság Gludionak hívják Az ott élő lények sötétmágiával kereszteződtek és rengeteg embert öltek és ölnek meg máig. Az ügy úgy lett eltusolva, hogy ez a sötét varázsló, Beleth műve volt.

 
 

A tünde viszály

Nagy változás volt eközben a tünde erdőkben. A tündék nem csak az emberek elleni háborút veszítették el, hanem a reményt is. A reményt arra, hogy újra a világ uralkodói legyenek. Lassan beletörődtek abba a képbe, amibe az emberek beskatulyázták őket, a békés, természetvédők és gondozók szerepébe.
Ám volt a tündéknek egy ága, a Barna Tündék, akik nem óhajtottak beletörődni a veszteségeikbe. Indítványozták, hogy folytassák a harcot az emberi elnyomás ellen. Ha még ez azt is jelenti, hogy a régen feledett sötét mágiákat újra használatba vegyék. Ez nagy ellenállásba ütközött a tündetanácsi gyűléseken.
Mialatt folytak a tárgyalások, hogy a tündék újra igénybe vegyék e Gran Kain hatalmát, addig egy embervarázsló tűnt fel a barna tündék küldöttségénél.
-         Barna Tündék ura, megérdemlitek a hatalmat. A gyenge erdei tündéket pedig el kell taposni. Félnek tőletek, félnek, hogy még nagyobb bajt hoztok a fejükre vagy talán amitől még jobban félnek, hogy ellenük fordultok. Ezek a félelmek és hosszas töprengések okozták a tündék jelenlegi kényelmetlen helyzetét. Cselekednetek kell!
-         Ki vagy te ember fattyú? Most mivel szeretnél minket csőbe húzni?
-         A nevem Dasparion. Segíteni jöttem. Én birtokolom, mire nektek szükségetek lehet és ti azt, amit megérdemlek.
-         Amit megérdemelsz? És mi lenne az?
-         A fiatalságod és a fiatalságod titkát szeretném. – ült ki a mosoly az ember varázsló arcára – jól képzett varázsló vagyok, ámbátor életem fonalát nem tudom száz kerek esztendőnél hosszabbra nyújtani. Szóval mit döntesz bölcs uralkodó? Rajtad áll, segíthetünk egymásnak és mindketten megkaphatjuk, amit megérdemlünk.
A tündék igennel feleltek. Megmámorította őket a fekete mágia birtoklásának vágya. Daspariontól elsajátították a tudást. Majd Dasparion is azt, amire szüksége volt, majd elégedetten távozott. A híresztelések szerint soha többé nem látta őt senki ember fia.
A tündék ezek tudatában kitaszították a barna tündéket, akik megtagadták Évát és Einhasadot és Gran Kain szolgáltába álltak. Háború következett. Mind a kettő nép ostorozta a másikat. A Barna tündék halomra irtották az erdeieket, az erdeiek pedig megrohasztották áruló testvéreik erdeit. Az átkok sötétté tették az erdeiket, minek utána a barna tündéket már árny tündéknek nevezték.
Egy aranykor vége
Elmoreden aranykora megalapítása után több ezer évvel, Bauim uralkodása alatt jött el. Vezetési stílusával és ambícióival kiépítette a birodalom és a történelem legnagyobb hadseregét, ami valaha is létezett. Eme had űzte vissza az orkokat Elmor északi részébe, amit manapság már csak az Orc Birodalomnak neveznek északon a sötét erdők és gleccserek hazájába. Ez a had, mely oly sok Periosi embernek az életét oltotta ki, és foglalta el Grácia déli részeit.
Később, már a hadsereg is Baium parancsára az egekig érő Pofátlanság Tornyán dolgoztak, nem pedig a háborúskodással foglalkoztak.
„Nevem egy adta rettegést jelent a kontinens minden szegletébe. Ujjam jelzésére több tízezer életet menthetek meg vagy pusztíthatok el mindörökre. Úgy érzem istenekkel egyenrangú lettem. De, még sem. Egy valamit nem hiszek el és ki nem állhatok. Az örök élet, az, ami hozzásegítene, hogy uralkodni tudjak birodalmamon mindörökké!!!”
Baium pazar tornyának felépítése harminc évet emésztett fel az emberi történelemből. A torony megmászásával szeretett volna közelebb kerülni az istenekhez, és szót váltani velük, hogyan szerezhetné meg az örök életet. Mikor felértek a mennyek kapujáig, az istenek ily képen feleltek:
„Egyszerű emberek gyermeke, ki ten magad sem vagy más: Áldásunk óhajtod örök létednek fenntartásához? Nem hallottál soha az óriásokról? Nem tanultál a hibáikból? Ím jó kedvünkben találtattál, megadjuk, amit megérdemelsz. Egy feltétellel: Örökkön örökké a tornyod leg- és leges legtetején kell élned, amíg világ a világ.”
Az istenek áldása nem volt más, mint egy Baiumot végletekig őrületbe kergető csapda, ami az örökkévalóságig tartja fogva áldozatát. Ám az uralkodó egy szép napon eltűnt. Ismét csak háborúk következtek, mind a trón, mind az egyes vármegyék uralkodási jogáért. Nem volt ez már birodalom. Meggyengült, a torony építési munkálatai felemésztették Elmoreden összes pénzét. Az építkezés és a trónviszályok volt az utolsó csepp, amit a Birodalom kupája el tudott viselni. Az oly sokáig, szinte több ezer évig fent álló hatalmas és fénylő birodalom most röpke húsz évnyi botladozás után teljesen elbukott.

 
 

Vissza a tábortűzhöz

A történet, eszegetés és italozás közben váratlanabbnál váratlanabb fordulatokat vett. Nem sejtettük az idegen kilétét és azt sem, miért mondja el most nekünk ezeket. Ám eddig jó hallgatóságnak bizonyultunk. Tekintetünk nem tudtuk levenni a bárdról, és mintha egy láthatatlan erő szegezett volna oda minket a székhez.
A mesélő úgy tett, mintha ott se lettünk volna. Kényelmesen kotorászott most kezével a földön, majd megmarkolt egy kevés, száraz faágat és a pislákoló tűzbe hajította. A lángok, mik kialudni látszódtak újult erővel gyulladtak meg ismét. És ránk se pillantva újra beszélni kezdett.
„Mesém lassan a végéhez közeleg. A történet, amit most fel szeretnék idézni az igencsak hasonló ahhoz, amit a jelenlegi időkről tudnék mondani. Ez pedig a kontinens története Elmoreden bukása után.”
Harc a kontinensért
Elmoreden lábnyomain lépkedve lassan a Perios birodalom is hanyatlani kezdett. A délen tomboló pestis járvány és az északról alászálló fagyos levegő végleg felőrölte a birodalom vagyonát. A bukása előre meg volt írva a történelem nagy könyveibe úgy, mint Elmoreden birodalmának.
Az egyszer volt nagy birodalmak bukása után a kontinenseken újra a fejetlenség és a horror lett úrrá, ami felidézte a nem is olyan régi Nagy Pestis járvány borzasztó emlékeit a lakosokban. Az emberi főnemesség, mint mindig, most is a hatalomért harcolt és főleg a katonai hatalomért. Földeket és gazdagságot adományoztak mindenkinek, aki hajlandó volt, bármilyen nemű előnyt juttatni nekik, más főnemesekkel szemben. Emígyen jutottak az orkok újra földbirtokhoz és újabb lehetőséghez, hogy visszanyerjék régi dicsőségüket. Csapatok szerveztek hát és neki indultak leigázni a kontinenst. Seregük vérszomjas és elszánt volt. Hamar le is igázták Elmore északabbi területeit. Ám nem szabadott figyelmen kívül hagyni nemes- és alsó ork törzseket sem, akik ellene voltak a hadjáratnak, így gyengítve az orkok seregét, aminek meg is lett a következménye.
A háborúk közepette a tündék tehetetlenek voltak és foggal, körömmel harcoltak az életükért sötét testvéreikkel vívott csatákban. A törpök pedig nem voltak mérhetőek az előretörő ork seregekhez, így hozták is a várt formájukat, gyorsan elbuktak.
Ebben az időkben emelkedett ki, a mindenki által tisztelt és félt Elmore királyság. Egyenes ági leszármazottjai voltak ők Elmoreden legdicsőbb királyainak. Vagyis ezt állították, igazat nem tehetett senki, hisz az igazság akkortájt az ő kezükben volt, a hatalom igazsága és az acélé. Tehát el is fogadta őket mindenki, azoknak, akiknek mondták magukat. Azért szólottam róluk, hisz az orkok halál listáján most ők voltak a következő kihúzandóak. Össze is csaptak a seregek. Nem is egyszer, százszor vagy tán annál is többször. Nem sok trubadúr maradt ki megénekelhette volna a dicső harcokat és nem is maradtak emberek, kik meghallgathatták volna azokat. A harc a végtelenségig folyt volna, akárcsak a Giran és Oren megyét határoló patakocska. Az orkok erősek voltak és bátrak, az emberek viszont sokan voltak, nagyon sokan. Amint a történelem megismételte önmagát a pikkelyes bőrűek újfent alulmaradtak a létszámbeli fölénnyel szemben. Visszaterelték őket a Gerinc-hegységbe, csak úgy, mint a törpöket.
A megfogyatkozott csapatok nem is oly sokára átvették az irányítást Észak felett. Feltett szándékuk volt Északot egyesíteni Déllel imígyen hát masíroztak is Oren felé. Ahogy az kiderült Oren a leghatalmasabb volt mind az összes déli törpebirodalom között. Jól képzett varázslóik, varázslatokkal és áldással ellátott harcosaik túl erősnek bizonyultak Emlore megfáradt seregeinek. A vereség előrelátható volt, nem is kockáztattak sokat északiak, visszavonultak.
Oren védelme alatt a déli államok virágozni kezdtek. Együtt a kölcsönös munkamegosztás és egymás segítése nemzetté kezdte formálni Delet, gazdag, erős és hatalmas nemzetté.

 
 

A két birodalom

Oly sok háború és viszály után Grácia vidéke volt az első a kilábalt az anarchiából és újra egységesíteni tudta önnönmagát. Paris harci képzettségével és erejével dicsőséget hozott a gráciaiaknak. Sok fejedelemséget egyesített és sokat tett földel egyenlővé, a birodalom újraegyesítése céljából.
Paris akkor szerezte legendás hírnevét, mikor ő és seregei szembekerült Quaser rettenthetetlen egylakó nemzetével. Eme elszánt harcban Tor-on, a quaseriek leghatalmasabb harcosán, döntő sebet ejtett. Tor nem vesztett még csatát, most sem tervezte, megoldást keresett és időt akart nyerni, imígyen szólott: „Hogyan lehetnél te emberek fia, ilyen erő, ilyen gyorsaság?!”
Paris ott állt elbukott ellenfele felett és a csatamező végighordozva tekintetét ezt felelte: „Megérdemli ez a föld, hogy újra egy és nagy legyen… Dicső harcosa Északnak, állj mellénk, és együtt legyőzhetünk bárkit, aki ellenünk szegül.”
Ekkortól volt vezére Paris a Fehér Sas Lovagrendnek, a Szél Lovagjainak és az újonnan szerzett szövetségesnek, a hegylakóknak. Óriási sikerek fűződtek a vezér nevéhez. Birodalmai megötszörözték eredeti területeiket. Ennél fogva Paris igényt tarthatott a trónra, amit nagyon hamar el is foglalhatott.
Ez alatt az idő alatt Elmoreden déli része sem maradt tétlen. Raul, egy karizmatikus vezető és Áden tartomány várományosa hatalmas diplomáciai lépéseket próbált tenni egy rettenetes hír hallatán, mi szerint Elmore és Grácia területei szövetkezni óhajtanak ellenük Raul fegyverei nem voltak kézzel foghatóak, ő szócsatákban vívta világmegváltó párbajait. Legjelentősebb beszéde valahogy így hangozhatott:
„Ezen földek urai! Nem látjátok, mi történik határainkon túl? Rettentő ellenségek csaphatnak le ránk bármelyik pillanatban, talán épp ebben a pillanatban, ahogy itt állunk és beszélgetünk. Elmore meg fogja kísérelni, megszerezni vagyonunkat és földjeinket, már csak az alkalomra vár. Ha Grácia is eldönti, hogy csatlakozik hozzájuk, nem lenne esélyünk és eltaposnának bennünket. Nincs más választásunk, fényezzék ki a kardjaikat uraim, gyűjtsék össze csapataikat egyetlen egy zászló alá és készüljünk a mindent eldöntő háborúra!”
Raul a meggyőzést választotta eszközéül, hogy egyesítse vidékét. Ám de lehet Elmore fenyegetése nem is bizonyult oly óriásinak, mint azt Raul állította, hiszen Elmore ekkortájt minden erejét a felkelő ork lázadókra koncentrálta.
Mindazonáltal Raul egyesítette tartományát Innandril tartományával a szent cél érdekében és meg is alapították Áden Birodalmát. Nem úgy, mint Paris, Raul vérveszteség nélkül egyesítette birodalmak nagy részét, így csatlakozott hozzájuk Dion és Giran Tartomány is.
Az első ellenállásba Orennél ütközött. Oren Tartománya nem volt hajlandó az ádenieket elfogadni uruknak és maguknak követelték a vezetői szerepet. A vitát Raul egy villámháborúval döntötte el, ahol is óriási sikert aratott, nagyon kevés véráldozattal. Gludio Tartomány szemtanúja volt Oren gyors bukásának és tudta neki se lenne több esélye, behódolt ő is. Ezek után, Raul úgy vált híressé a történelemben, mint az Egyesítő Király.

 
 

A föld örökösei

Nem sokkal Áden egyesülése után, Grácia is megszilárdította saját államalakulatát. Paris utolsó ellenlábasai, a hwuh-ok is elestek. Paris áttette a fővárost Arpenino-ba és teljesen új gazdasági és infrastruktúrális alapokat adott birodalmának.
Az új, erős Áden megfelelő hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy ellent tudjon állni az elmori betöréseknek és támadásoknak. Ám új fejezet kezdődött Áden birodalmának történelmében, mikor is Raul hirtelen halála bekövetkezett. Elmore megfelelőnek érezte a pillanatot a támadásra, sorra rombolta le a végvárakat és nyomult egyre beljebb az országba. Raul jogos örököse Trabis volt, aki meg tudta volna védeni az országot. Azonban Trabissal végzett egy titokzatos betegség. A következő az utódlási rangsorban egy csupán 16 éves fiúcska volt, Amadeo.
A hírre Paris ilyen képen felelt: „Az egek most nekünk dolgoznak! Egy 16 éves király? Ez lesz Áden bukásának pillanata”
De Paris alábecsülte az ifjú uralkodót. A fiú jól és ügyesen védekezett Elmore nagyszabású támadásai ellen és Paris érezte, hogy Áden Birodalmának leigázási tervei kudarcba fulladnak. De ő tovább támadott, nem fogadta el senki tanácsát még legjobb tanácsadójáét, Dillios-ét sem. Paris hatalmas erőket vonultatott fel mind földön, mind vízen. A végkimenetel katasztrofális lett.
Asteir, a később elüldözött elmori király is csatlakozott Áden seregeihez. Apja ősi ellenségeihez.
„Nincs benned tartás? Saját kardodba dőlsz, ha letraktálsz apád ősi ellenségével!” – ordította dühében Paris.
Asteir nem vette komolyan a fenyegetését és így felelt: „Kölyökről majd én gondoskodom később, de most te vagy az én fő célpontom.”
A girani ütközet bizonyult a döntő pontnak a háborúban. A gráciai katonák fejvesztve menekültek vissza a hazájukba. Áden ellen vezetett hadjárat mély sebet hagyott Paris makulátlan önérzetében, annak az emberének az önérzetében, aki soha sem veszített. Ebbe bele betegedett és korán meghalt.
A gráciai örökös egy gyarló ember volt, kit Carnariának hívtak, ő sokat tett a birodalom lepusztulásáért. Ezért is akarta Cucarus, az ifjabbik utód a trón időelőtti megkaparintását. Paris régi tanácsadója, Dillios segített Cucarusnak elnyernie az ország felének bizalmát. Az ország kettészakadt Északra és Délre, ők ketten teljesen felemésztették teljesen egymás erejét, így nem jelentettek túl sok veszélyt Áden Birodalmára.
Ez a lehető legjobb hír volt Amadeonak. Kis béke időszaka alatt tovább erősíthette birodalmát. Erőfeszítései nyomán Áden, Elmore és Grácia egy békésebb korszakba lépett, egy törékeny béke korszakába.

 
 

Utószó, avagy Vissza a tábortűzhöz

Mikor a férfi befejezte történetét, vékony fénynyalábok kúsztak fel a fekete égre. Hosszú éjszaka volt ez és közelgett a hajnal. A tűzből füstölgő hamu maradt és semmi más. A mesélő utoljára még meggyújtotta a pipáját és elgondolkodtatóan szólott.
„Történetem a végéhez ért. Az idő múltával vajon fogja még valaki tovább szőni a történetemet? Ki tudja, talán egy napon a ti neveitek is benne lesznek a történetemben.”
Ahogy a hajnal sugarai egyre jobban rásütöttek a völgyre, valami hirtelen tett vágyat éreztem. Megerőltető volt, de megpróbáltam kérdezni, annak ellenére, hogy több órás szótlanságom és kiszáradt szám dacolt az akaratommal. „Ki vagy te tulajdon képen? Miért mesélted el ezeket nekünk és honnan tudsz ezekről a történetekről, mond?!”
A bárd szótlanul talpra szökkent. Állva sokkal magasabbnak látszott, mint ülve. De lehet érzékeimmel a szemembe sütő napfény játszott. Egy árnyat bocsátott a még most is merengő hallgatóságra. Alakja még mindig nem volt kivehető csuklyás köpenyében. Majd lassan és finoman kezdett eltűnni. Csak úgy tudnám leírni, hogy körvonalait megtartva szemcséssé vált a teste és egy hirtelen szélfuvallat hatására tovaszállt, mint egy adag por.
Nem említett magáról semmit a vándor, de mára már tudom ki lehetett. Olyan történeteket mesélt nekünk, amikről nem is hallhattunk és feltételezem ő is csak onnan, hogy létezik, mióta világ a világ. Talán ő az, aki régen oly csúf tréfát űzött a teremtésből, vajon ez is most csak valami játék volt a részéről?

 

 

 

Az utóhatás


A világ forrongás és izgalmak színterévé vált. A Bölcsek szokványos uralma és segítsége nélkül a tündéknek, az orokoknak, a törpöknek és az embereknek saját magukról kellett gondoskodniuk. Nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a Rettegés Kalapácsa hozott pusztítás nem csak óriásokat temetett Shilen birodalmába, hanem ártatlanokat is. Főleg azokat a vezetőket, akik az óriások városában gyűltek össze. Ez csak fokozta a fejetlenséget melynek következtében még többen vesztek oda. A Föld lakói mind az istenekhez imádkoztak, de imáikra nem kaptak választ soha többé.
Az elsők, akik megpróbáltak valamicske rendet kialakítani, azok a tündék voltak. Eddig is ők voltak a felelősek a politikáért, úgy tervezték ez ezentúl sem lesz máshogy. De ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, esztendők egyre jobban előbukkantak a tündék hiányosságai, nem tudták maradéktalanul pótolni az óriásokat. Akik a legkevésbé türtőztették magukat, azok az orkok voltak.
„Erősebek lennének a hegyesfülűek mint mi? Nem hisszük! Van joguk uralkodni rajtunk? Nincs! Nem is viseljük el tehát, hogy bárki, aki gyengébb nálunk az fölöttünk álljon.”
Az orokok hatalmas seregeik uralmuk alá hajtották Áden középső területeit. A tündék puhány és kiképzetlen seregei nem vehették fel a harcot az orokkkal. Imígyen szorultak ki a tündék a kontinens peremvidékére. A törpöket kísérelték meg maguk mellé állítani a víznek szülöttei. Egyedül nekik lehetett esélyük legyőzni őket gazdagságukkal és remek fegyverezetükkel.
„Földnek teremtményei! – könyörögtek a tündék – Jöjjetek segítségünkre. Az erőszakos orkok sanyargatnak minket óriási hatalmukkal. Jöjjetek – álljatok mellénk!”
Ámde a törpök hidegen visszautasították a segítségről szóló megállapodást. Úgy látták a világ immár az orkok kegyeire van bízva, ezért nem volt semmi amivel meg lehetett volna győzni a gyakorlatias törpöket, hogy a gyengébbek oldalára álljanak. A tündék felbőszülten, ám nem belenyugodva próbáltak más segítséget lelni.
A választás Sayha teremtményeire esett – az arteisekre. A felderítési jártasságaik és a szélrohamaik talán meghozhatták volna a tündéknek a diadalt az orokok felett. A hegyesfülűek elmentek a Világ végére majd két kanyarodás után ott is találták magukat az arteisek birodalmába.  
„Szél lelkű barátaink, jertek segítségünkre! A barbár orkok fenyegetik a világot. Csatlakozzatok hozzánk és tanítsunk nekik jó modort.”
De, mint mindig az arteisek nem voltak érdekeltek a világ ügyes-bajos dolgaiban. Úgy döntöttek, nem állnak egyik oldalra sem és inkább még távolabb költöznek a Világ végétől. Az arteisek talán már olyan messzire költöztek a Világ végétől, hogy le is pottyantak a feledés homályába.
A tündék nemes népe megrettent: „Sajna, senki nem állt a mi oldalunkra. Ez most végünket fogja jelenteni? És a büdös orkok le fogják alázni a világot, uralmuk alá hajtva minden pénzt és dicsőséget?” 

A világ forrongás és izgalmak színterévé vált. A Bölcsek szokványos uralma és segítsége nélkül a tündéknek, az orokoknak, a törpöknek és az embereknek saját magukról kellett gondoskodniuk. Nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a Rettegés Kalapácsa hozott pusztítás nem csak óriásokat temetett Shilen birodalmába, hanem ártatlanokat is. Főleg azokat a vezetőket, akik az óriások városában gyűltek össze. Ez csak fokozta a fejetlenséget melynek következtében még többen vesztek oda. A Föld lakói mind az istenekhez imádkoztak, de imáikra nem kaptak választ soha többé.
Az elsők, akik megpróbáltak valamicske rendet kialakítani, azok a tündék voltak. Eddig is ők voltak a felelősek a politikáért, úgy tervezték ez ezentúl sem lesz máshogy. De ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, esztendők egyre jobban előbukkantak a tündék hiányosságai, nem tudták maradéktalanul pótolni az óriásokat. Akik a legkevésbé türtőztették magukat, azok az orkok voltak.
„Erősebek lennének a hegyesfülűek mint mi? Nem hisszük! Van joguk uralkodni rajtunk? Nincs! Nem is viseljük el tehát, hogy bárki, aki gyengébb nálunk az fölöttünk álljon.”
Az orokok hatalmas seregeik uralmuk alá hajtották Áden középső területeit. A tündék puhány és kiképzetlen seregei nem vehették fel a harcot az orokkkal. Imígyen szorultak ki a tündék a kontinens peremvidékére. A törpöket kísérelték meg maguk mellé állítani a víznek szülöttei. Egyedül nekik lehetett esélyük legyőzni őket gazdagságukkal és remek fegyverezetükkel.
„Földnek teremtményei! – könyörögtek a tündék – Jöjjetek segítségünkre. Az erőszakos orkok sanyargatnak minket óriási hatalmukkal. Jöjjetek – álljatok mellénk!”
Ámde a törpök hidegen visszautasították a segítségről szóló megállapodást. Úgy látták a világ immár az orkok kegyeire van bízva, ezért nem volt semmi amivel meg lehetett volna győzni a gyakorlatias törpöket, hogy a gyengébbek oldalára álljanak. A tündék felbőszülten, ám nem belenyugodva próbáltak más segítséget lelni.
A választás Sayha teremtményeire esett – az arteisekre. A felderítési jártasságaik és a szélrohamaik talán meghozhatták volna a tündéknek a diadalt az orokok felett. A hegyesfülűek elmentek a Világ végére majd két kanyarodás után ott is találták magukat az arteisek birodalmába.  
„Szél lelkű barátaink, jertek segítségünkre! A barbár orkok fenyegetik a világot. Csatlakozzatok hozzánk és tanítsunk nekik jó modort.”
De, mint mindig az arteisek nem voltak érdekeltek a világ ügyes-bajos dolgaiban. Úgy döntöttek, nem állnak egyik oldalra sem és inkább még távolabb költöznek a Világ végétől. Az arteisek talán már olyan messzire költöztek a Világ végétől, hogy le is pottyantak a feledés homályába.
A tündék nemes népe megrettent: „Sajna, senki nem állt a mi oldalunkra. Ez most végünket fogja jelenteni? És a büdös orkok le fogják alázni a világot, uralmuk alá hajtva minden pénzt és dicsőséget?” 

 
 

Egy új szövetség

A tündéknek nem maradt más esélyük, egyedül kellett megvívni a háborújukat. Úgy gondolták nem maradt senki se, aki majd megsiratná bukásukat. Ám nagyon meglepődtek, mikor egy vadidegen állított közéjük. Az idegen odatérdelt a tünde király elé, aki közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a térdeplőt. Ekkor vélte felfedezni, a hajbókoló egy ember volt. Fából faragott, romos koronát hordott.
„Mit jelentsen ez? A selejt emberek királya? – kérdezte a tünde király – jöttél kigúnyolni jelenlegi siralmas helyzetünket?”
Az ember még mélyebbre hajolt és beszélni kezdett: „Nem, óh bölcs király. Azért jöttünk, hogy lássuk segíthetnek e a gyarló emberi seregeink valamit a teremtés egyik koronájának.”
A tündék nagyon megörültek a buta és gyenge emberfattyaknak. Gondolták az óriási létszámuk még jól jöhet, ha másra nem is veszik hasznukat.
„Nagyon helyes, ember király,” – egyezett bele a tünde király. „Nagyon jelentéktelen vagytok ti ehhez a harchoz, de akaratotok és hűségetek elnyeri méltó jutalmát. Menjetek és tegyetek meg mindent, amit tudtok és ígérjük közvetlenül a mi szolgálatunkba állítunk titeket, ha sikerrel jártok.”
Az ember király újra fejet hajtott a tündék vezérének, majd rá függesztette tekintetét. „Legnemesebb tünde király, mi mindent megteszünk, amit kértek és előre segítheti ügyeteket. De gyengék vagyunk. Fogaink és körmeink meg se tudják karcolni az orkok kemény és pikkelyes bőrét. Kérünk titeket adjátok át varázstudásotokat, hogy sikerre vigyük a háborút.
Ez a kérés felbőszítette a tündéket. Varázstudományt az embereknek? Soha! A tündék többsége hamarabb átkozta volna meg saját anyját, minthogy átadja a tudást az emberfajzatoknak. De Veora a tündék királynője úgy érezte az embereknek szüksége van a segítségükre, hogy legyőzzék az orkokat. Úgy sejtette az emberek csökevényes agya úgy is kevés befogadni ezt a mérvű tudást. Félve, de a tündék meghozták azt a döntést, ami végül saját életükbe kerülhet.
Az emberek gyorsan sajátították el a varázstudomány minden ágát, gyorsabban, mint azt a tündék gondolni merték volna. Az emberi test, amit gyengébbnek tartottak az orkokénál, hihetetlenül megerősödött az óriások rabigája alatt. Kezük ügyes volt és bármilyen nemű fegyver használatát gyorsan el tudták sajátítani. Így az emberek nagyon gyorsan váltak számuk és tudásuk segítségével egy rettentő haderővé.

 
 

Kígyó a kebelen

Az ember – tünde föderáció fokozatosan kezdte visszaverni az ork seregeket. Ahogy a mérleg nyelve a szövetség iránya felé mutatott, úgy kezdtek a törpök is egyre jobban bízni az egyesült haderőkben. Mérhetetlen sok fegyverrel és ellátmánnyal szolgáltak az embereknek, akik így még könnyebben tudtak rajtacsapni az orkok egyre jobban elkomorodó seregein. Az embereknek végül már a tündékre sem volt szüksége, hogy megküzdjenek az orkokkal.
A tündék lelkük mélyén érezték, ez nem rendjén való. A szövetség folyamatos győzelmeit érthetetlen módon az emberek – a világ söpredéke – aratta. Félelem kezdett el érlelődni a hegyesfülűek sorai között. Mindenki tudta, az emberek kitanítói a tündék voltak. Az orkok minden megmaradt haderejükkel az erdőket ostromolták, hogy megakadályozzák az emberek további kitanítását, minek következtében a tündéknek nem maradt idejük, erejük az emberiség problémájával foglalkozni. E helyett még több és több tudást adtak át tanoncaiknak, azért hogy győzzék az ősi erdőket ért támadásokat kivédeni. Az emberek pedig jó diákok voltak. Megtanultak gyorsan mindent, amit tanítottak nekik. Lassan az elementális mágia teljes hatalmú uraivá váltak.
Az orkok menekülni kényszerültek Ádenból és Elmore sötét hegyei közé vándoroltak. Ezt követően az ádeni krónika legmegalázóbb békéjét írták alá.
Az orkok törzsfője halála pillanatában még ilyen képen vélekedett: „Bolond… fülesek. A győzelmet nem ti…, hanem a szánalmas kutyáitok vívták ki. Hogy gondolhattátok…, hogy ily szörnyetegeket, uralni lesztek képesek???” – az ork törzsek a vezérük halála után száz, meg száz darabra hullottak. Voltak csapatok, aki Ádenben maradtak és voltak, kik a jobb élet reményében Elmore barlangjaiban leltek menedéket. Ezen túl a pikkelyes bőrűek soha többé nem jelentettek fenyegető vagy akár csak jelentős hatalmat sem Einhasad családjának ege alatt.
A halott törzsfő keserű mondataiban mégis csak igazság rejtőzött, a tündék új fenyegetésnek néztek elébe – az emberek problémájával. A szövetség háborúja kivette a tündékből minden erejüket. Ezzel ellentétben az emberek új hatalmukkal és varázstudásukkal még a vártnál is erősebbek lettek. Így nőttek az emberek a tündék fejére.
Késő, túl késő vala. A tündék túl későn reagáltak a fenyegető veszélyre. És a kígyó, ím harapdálni kezdte a fülesek kebelét. Pár hónappal a törzsfő halála után újra megremegtették a Földet a halálos erejű varázslatok. De a tündék már korántsem voltak alkalmasak még egy háború átvészelésére. Lassan kiszorították a tündéket saját életfájuk legkülsőbb erdeibe. Az erdeik békésebb zugaiban készültek tovább a hegyesfülűek az emberekkel való utolsó összecsapásra. Az erdők urai a hazai terep előnyeit próbálták kihasználni a világ söpredéke ellen, de esélytelennek látszott még így is a szélmalomharcuk.
A tündék mély barlangokat ástak és ott próbáltak elrejteni asszonyaikat és gyermekeiket. De nem telt bele pár hétbe és a csatakiáltások és fegyver csattogások elértek ezen barlangok mélyére is. Majd 3 hónap ostrom után az emberek az összes ilyen típusú rókalyukat kipusztították. Semmi nem tudott megálljt parancsolni az emberek áradatának: se a tündék gőgje, se a fák mágikus hatalma, se a fülesek mérhetetlen varázshatalma. A kebel visszaszorult az Életfájának legbensőbb területeire. Még utolsó erejükkel a tündék védő varázslatokkal és hegyek elmozgatásával lezárták az Életfájának völgyét.
Ezzel az emberek, a galaxis szennye, Gran Kain söpredéke megkaparintotta az egész kontinens uralmát.

 
 

Vissza a tábortűzhöz

A vándor ismét elhallgatott.
Ez a mese nagyon más volt, mint az eddigi összes történet, amit eddig hallottunk. De mélyen éreztünk valami kis igazság érzetet is, ahogy hallgattuk a bárd meséjét. Az egyetlen tünde leány a csapatunkban is valahogy így gondolhatta. Nagyon csöndben ült és könnycseppek csordogáltak a szeméből.
Az éjszaka is hitelt érdemlőnek érezte a mesélő históriáját. A vadon lényeinek sikolyai egyre távolabbinak és halkabbnak tűntek. A szél is abbahagyta immár a fák leveleinek zörgetését. A mellettünk robajló patak is ellágyította izmos part romboló erőit. Egyedül légzésünk és a tábortűz pattogása szakította meg az éjszaka csendjét. Úgy érződött, mintha az éj lélegzet visszafojtva várná a történet folytatását.
Mi kicsit közelebb hajoltunk, mihelyst az idegen megköszörülte a torkát és újra belekezdett furcsa történetébe.
„Na szóval. Ugye nem valami ironikus, hogy a teremtmények leggyengébbike uralja az egész földet? De ez az emberi akarás eredménye. Még az istenek sem gondolták volna, hogy az emberek valaha is a világ urai lehetnek.
Most pedig elmesélem, hogy mi is a történt az emberek óriási és briliáns birodalmával. Ez azon emberek története lesz, akik az óriások eltévelyedett lábnyomain jártak.”

 

 

 

 

Tizenkettedik epizód: Újrairt történelem

 

 

A hosszú háborúk alatt az elfek és az orkok ellen, az emberek létrehoztak egyszerű királyságokat a maguk népéből. A vezetőjük az Athena klán volt, és azok az emberek, akik képzettek voltak a mágiában.

A hatalmukkal védték a népüket, fenyegetésekkel tartottak rendet, és alkalmanként kisebb vagy nagyobb háborúkba bonyolódtak.

A rend gyorsan helyreállt, amikor az Athena klán vezére, Shuniman egyesítette azokat a területeket, amelyeket ma Adenként és Elmore-ként ismerünk. Elmoreden-nek nevezte el a királyságát, ő pedig a trónra ült, mint császár. A háromágú koronát, amely őseinek a homlokát ékesítette, ékkövekkel díszített aranykoronára cserélte, és úgy tette a saját fejére. Úgy vált ismerté tanítványai körében, mint egy, az istenekével közel egyenlő jelenség.

Shuniman császár aggódott az embereknek adott élet végessége miatt. Az a tény, hogy Gran Kain, a halál és a rombolás istene volt teremtőjük, alsóbbrendűségi érzést adott az embereknek. Továbbá, a többi nép maradéka által mesélt történetek nagyon lealacsonyítóak voltak a föld új urai számára. Az új királyságuknak szüksége volt egy új mítoszra; egy új történelemre, amely bizonyítja nekik, hogy milyen nemes lények.

Végülis, egy nagyszabású vallási reformon keresztül, Shuniman Einhasad-ot tette meg az emberek istenévé, Gran Kain helyett. A mítosz és a történelem megváltozott, és a fekete mágia használóit, valamint Gran Kain követőit üldözni kezdték. A vallási reform nemzedékeken keresztül folytatódott, és végül minden ember elhitte, hogy Einhasad, a jó istennője volt a teremtőjük, Gran Kain pedig egyszerűen a gonoszság istene. Amikor ezt Gran Kain megtudta, csak nevetett válaszul:

„Még akkor is, ha nem szolgálnak engem, nem fogok dühöngeni. De nem értem az ostoba embereket. Hogy gondolták átformálni az eget a kezükkel? Tényleg kisebb az ég, mint a felfogóképességük?”

 

 

 

Tizenharmadik epizód: Elmoreden és Perios

 

 

Amíg Shuniman császár és az Elmoreden királyság növekedett és fejlődött, addig a tenger túloldalán lévő Gracia-i területeken még mindig a zűrzavar volt az úr. Garcia földrajza változatos volt és veszedelmes, és míg rengeteg emberi csoport harcolt az uralomért, nem volt elég erejük ahhoz, hogy egységes kormányzatot hozzanak létre. Aprócska királyságok pettyezték a tájat, maguknak követelve a területeket, kisebb csetepatékat és nagyobb csatákat vívva egymással ahogy harcoltak az uralomért.

Eljött a nap, amikor Elmoreden erős hadserege behatolt az országba a nyugati tengeren keresztül, és Garcia királyságai szövetségre kényszerültek egymással a saját védelmük miatt. A földrész királyságainak és nemességének többsége meghalt a folyamatban. A túlélő nemesség felnőtt a hatalomhoz. Végül az Elmoreden-i inváziót visszaverték, a támadás azonban mégiscsak segítségére volt Gracia egyesült királyságának a megalapításában. Ezt a királyságot Perios-nak hívták.

Ezek után Perios és Elmoreden összecsapott egy folyamatos harcban az uralomért. Elmoreden, amelyet előbb alapítottak, és hatalmas katonai erőt birtokolt, messze esélyesebb volt. De Perios-nak is megvoltak a saját előnyei. Először is, a tenger elválasztotta egymástól a két királyságot, leszűkítve Elmoreden támadási lehetőségeit. Annak is nagy jelentősége volt, hogy Perios népe hatalmas erejű ereklyéket birtokolt, melyeket még az óriások hagytak hátra, és ezeket használni is tudták katonai műveleteik során.

Ellenállhatatlan erejének ellenére, végül az Elmoreden királyság katonai ereje nem tudta leigázni Perios-t.

 

 

 

Tizennegyedik epizód: Beleth és az Elefántcsont torony (Ivory Tower)

 

 

Az Elmoreden királyság adott otthont az Elefántcsont toronynak, amely egy varázslóiskola volt. A varázslók a toronyban dolgoztak, hogy visszaszerezzék, tanulmányozzák és tovább fejlesszék az óriások ősi mágiáját. A torony varázslóinak hatalmas mágikus bátorsága volt, és egyszer csak a befolyásuk a királyságban megközelítette Elmoren császáráét.

Ezeknek a varázslóknak volt az egyike Beleth, minden varázslók leghatalmasabbika, és a legnagyobb elme, aki valaha is e földön járt. Megszállottá vált az óriások mágiája által, és sikerült elérnie, hogy közel minden hatalmukat megszerezte. De az óriások hatalma átkozott volt, és használhatatlan az emberek számára, és ezt megtudva Beleth ambíciói és vágyai az egekig nőttek, hogy uralhassa. Megrémülve tőle, a királyság és az Elefántcsont torony varázslói egyesítették az erejüket, hogy megszabadulhassanak Beleth-től. De Beleth ekkor már mérhetetlen sötét erőket birtokolt.

Végül az Elefántcsont torony varázslói tiltott fekete mágiát használtak, hogy legyőzzék Beleth-et, és csapdába zárták a torony pincéiben, amelyet lepecsételtek. Annak ellenére, hogy lovagok és varázslók őrizték a pecsétet, Beleth-nek sikerült azt feltörnie, és elmenekülni. A Hellbound-szigetekre repült, hogy visszaszerezze az erejét, és folytassa törekvéseit a szárazföld leigázására.

A fekete mágiának, amely bebörtönözte Beleth-et, volt még egy tartós hatása. A most Gluido-ként ismert terület részei feldúltan hevertek, és rengeteg ember veszett oda, amikor kimondták a varázslatot. A királyság ezért Beleth-et hibáztatta, és elterjesztették, hogy Beleth maga volt az ördög az emberek között.

 

 

 

Tizenötödik epizód: Elf viszály

 

 

Hatalmas változás következett be ez idő tájt az elfek erdeiben. Elveszítve a földrész irányítását az emberekkel szemben, az elfek lassan elveszítették az pimaszságukat. Mindannyian elfelejtették már azt a törekvésüket, hogy egyszer uralni akarák e földet, és elégedettek voltak békés életükkel a fák között.

Volt egy csoport – barna elfeknek nevezték őket – akik elégedetlenek voltak ezzel a nyugalommal. Erős vágyat éreztek, és azt javasolták, hogy folytatni kell az emberekkel szembeni háborút, még akkor is, ha ez a tiltott feketemágia használatát jelenti. Ez a hozzáállás azonban erős ellenkezésre talált a többi elf részéről.

Ez idő tájt egy ember varázsló érkezett a barna elfek közé, és a vezetőjükhöz érve így szólt: „Királya a barna elfeknek – hatalomra vágysz. De a gyenge erdei elfek és követőik félnek tőle, hogy megszerezd azt a hatalmat, melyet megérdemelsz. Azon aggódnak, hogy vagy megtámadod őket, vagy felbosszantva az embereket, sokkal nagyobb pusztítást indítasz el. Ezek azok a gyenge gondolatok, amelyek megteremtették az elf nép jelenlegi gyengeségét.”

A barna elfek királya körültekintően válaszolt: „Ki vagy te, emberi varázsló? Mi célből űzöl csúfot belőlünk?”

„Az én nevem Dasparion és magányos varázsló vagyok. De birtoklom az erőt, amelyre vágysz. Segítségedre lehetek, hogy elérd vágyaidat, de cserébe neked is segítened kell, hogy én is elérjem a sajátomat.”

„Azt, amire vágysz? És mi lenne az?”

„A fiatalságotok. Az örök élet titka.” Egy halvány mosoly bújt meg Dasparion szája sarkában.

„Jól lehet, meglehetősen képzett vagyok a varázslásban, még mindig ember vagyok, és az életem még a száz évet sem éri el. Tehát, királya a barna elfeknek, mi a döntésed? Segíthetünk egymásnak, hogy mindketten megszerezhessük azt, ami szívünk leghőbb vágya.”

Elcsábítva a Dasparion által birtokolt fekete mágia hatalmától, a barna elfek elfogadták az ajánlatát, és irányításával elsajátították a sötét művészeteket. Dasparion cserébe megkapta a halhatatlanság titkát, és elégedetten hagyta el az erdőt.

Meghallva ezeknek az eseményeknek a hírét, az elfek elűzték a barna elfeket, akik elhagyták Einhasad hitét, és Gran Kain követői lettek. Háború tört ki az elfek között. A barna elfek, Dasparion tervének megfelelően, halálos varázslatot használtak, hogy végleg elpusztítsák az erdei elfeket. De az erdei elfek, utolsó leheletükkel, megátkozták a barnákat. Az átok elrohasztotta a barna elfek erdeit, és így ők a sötétség népe lettek. Ezekután a barna elfeket sötét elfekként ismerték.

 

 

 

Tizenhatodik epizód: Az aranykor vége

 

Elmoreden aranykora az alapítástól számítva ezer esztendőn át tartott Baium császár uralkodásáig.  Személyes kisugárzása és remek vezetői képességei segítségével Baium létrehozta a királyság történelmének legerősebb hadseregét. Ez a hadsereg elűzte az orkokat, akiknek jelentékeny befolyásuk volt a királyság északi részein, vissza a sötét erdőkbe, amelyet később Ork Királyságként ismertek. Továbbá, Baium hadseregei ismételt támadásokat vezettek Perios királysága ellen, és végül megszállták Gracia déli részeit.

Öregkorában Baium elveszítette érdeklődését a hódítások iránt, és arra használta királyságának erejét, hogy egy hatalmas tornyot építetett, amely a felhőkig ért.

„Nevem félelmet szül mindenhol a földön. Életek tízezreit tudom elvenni, vagy megmenteni kezem egyetlen mozdulatával. A hatalmam végtelen. Az, hogy ezt a hatalmat csak néhány évtizedig tudom viselni, tűrhetetlen! Nem... örökkéttó életet kell szereznem az istenektől, és mindörökké uralkodni a királyságomban!”

Baium tervei szerint a varázslatos torony megépítése harminc évig tartott. Arra akarta használni a tornyot, hogy rajta felmásszon az istenek lakhelyére, és megszerezze tőlük az örök élet titkát. Amikor megmászta a tornyot, az istenek elutasították a kérését, és a következő feleletet adták neki: „Alantas emberek gyermeke, s magad is alávaló ember: Be merészelnéd szennyezni a lakhelyünket a saját örökké tartó életeddel? Semmit nem tanultál az óriásoknak adott leckéből? Nos, rendben van, ha az örökké tartó élet az, amire vágysz, teljesítjük a kérésed. De soha nem hagyhatod el a tornyodat!”

Magára vonva az istenek haragját, Baium csapdába esett egy örökkévalóságig saját tornyának tetején. A császár hirtelen eltűnése után ádáz vetélkedés tört ki a királyi család tagjai között, ahogy mindannyian versengtek a trónrakerülésért. Számos arisztokrata szintén megragadta a lehetőséget, hogy bejelentse igényét a trónra, hagyva, hogy az egészé Elmoredeni királyságot behálózza a viszály. A torony megépítésének költségei és munkálatai már meggyengítették a királyságot. A további összetűzések az üres trón felett az utolsó cseppet jelentették a pohárban. Elmoreden ragyogó királysága, amely több, mint ezer éven át uralta a földet, gyors hanyatlásnak indult. Alig húsz éven belül a királyság romhalmazzá vált.

 

 

 

Tizenhetedik epizód: Visszatérés a tábortűzhöz

 

 

A történet, melyet élelemért és a tűz melegéért kaptunk cserébe, kellemetlen irányban folytatódott. Nem tudtuk, ki ez az idegen, és azt sem, hogy miért mondja el nekünk ezeket a történeteket. Ennek ellenére figyeltünk, rabul ejtett hallgatóságként, képtelenül arra, hogy másfelé nézzünk vagy akár megmozduljunk, mintha csak valamilyen láthatatan erő tartott volna bennünket leszögezve.

A férfi úgy viselkedett, mintha ott sem lettünk volna. Összegyüjtött néhány száraz ágacskát és némi taplót a lába körül, és a halódó tűzbe dobta. A lángok, melyek más lassan parázzsá szelidültek, újra erőre kaptak. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna felénk, a férfi újra beszélni kezdett.

„Mesém hamarosan a végére ér. A történet, amit mindjárt elmesélek nektek, ismerős – ez az emberek hatalami harca, amely ezekben a napokban is tart. Ez a föld története, Elmoreden bukása után.”

 

 

 

Tizennyolcadik epizód: Harc a szárazföldért

 

 

Elmoreden királyságának bukása elódázta Perios bukását, de semmi nem tudta megállítani a Gracia felől közelítő, és délnek tartó pestist, sem pedig a gyilkos hideget, amely északről söpört végig rajta. Akárcsak Elmoreden, Perios is eltűnt a történelem szürke ködében.

Ezeknek az egykor hatalmas királyságoknak a bukása után hatalmas zűrzavar alakult ki a földön, és a sötét idők felidézték a Nagy Pestisjárvány emlékét. Az emberek nemessége egymás ellen harcolt a hatalomért, néhányan még földet is adtak a más fajoknak, katonai segítségért cserébe. Az orkok megragadták ezt a lehetőséget, és minden talpalatnyi helyet, visszaszerezték erejüket. Újraszervezve hadseregüket, újra megkezdék hadjáratukat a szárazföld meghódításáért. Hadseregeik erősek voltak, és hamarosan megszállták Elmore északi részeit, de a harc a nemes és az alantas orkok között meggyengítette a hatalmukat.

A viszályok közepette az elfek nem tudtak mást tenni csak harcoltak a saját életükért sötét testvéreikkel szemben. A törpéknek nem volt esélyük az ork seregek őrjöngésével szemben, akik könnyedén félreállították őket.

Ebben az időben megjelent egy erőteljes emberi csoport, amelyet Elmore királyságnak neveztek. Azt állították, hogy ők a közvetlen utódai az Elmoreden császárának, és bár annak ellenére, hogy senki nem tudta, igaz-e, vagy csak mítosz, mégis sokan elfogadták, mert az erő és az acél igazsága állt a szavaik mögött. Az elmore-i hadsereg számos borzalmas csatában ütközött meg az orkokkal. A háború éveken át tartott, mindkét oldalon hatalmas veszteségeket okozva. A hadseregek minden alkalommal egyforma erősek voltak, jól lehet, az emberek számszerüleg felülmúlták ellenségüket, a puszta erő dolgában az ork hadsereg félelmetes ellenség volt. Végül, súlyosan elpáholva, az orkok ismét visszaűzettek saját földjükre, ahol várták az alkalmas pillanatot, és bosszút forraltak. A törpék is hasonló sorsra jutottak, már az a kevés, aki megmaradt közülük, és száműzve lettek az emberek földjéről a Tüske (Spine) Hegyek mélyére.

Már megfogyatkozott katonai erejével, Elmore hadserege végül igába hajtotta az északi földek mindegyikét, és dél felé masírozott, hogy küldetésének megfelelően újra egyesítse a földet Elmore zászlója alatt. De a megosztott föld egyesítése lehetetlen volt. Oren, a legerősebb déli királyság, visszaverte a támadó hadsereget erős varázslóival és jól képzett zsoldosaival, és Elmore nem tudott mit kezdeni azzal a vadsággal, amivel e sereg védte a saját földjét.

Számos déli királyság növekedett Oren védelme alatt és együtt lassan nemzetté alakultak. Ezek a királyságok megtartották maguk között az egyensúlyt, és erőssé és virágzóvá váltak.

 

 

 

Tizenkilencedik epizód: A Két Királyság felemelkedése

 

 

A rengeteg háború nemzedékeken át folyt, és a káoszból kiemelkedve, Gracia volt az első, aki összefűzte az egység szálait. Egy Paris neveztű férfi, katonai bátorságával és óriási erejével dicsőséget hozott a népének, megnyerve rengeteg csatát, és magának követelve földeket Beheim nevében. Paris akkor szerzett legendás hírnevet, amikor szembeszállt serege élén a gonosz Quaser-i felföldiekkel. Egy ádáz csatában, amelyet Tor-ral, Quaser legerősebb harcosával vívott, Paris súlyosan megsebesítette ellenfelét. Mivel ezelőtt soha nem vesztett el egyetlen harcot sem, a legenda szerint a sebesült Tor azt mondta: „Te tényleg ember vagy? Micsoda erő, micsoda gyorsaság!”

Ellensége előtt állva, Paris végignézett a harcmezőn, és válaszolt: „Minden vágyam, hogy egyesítsem ezt a földet... Észak bátor harcosa, add nekem a hűséged, és együtt mindenkit legyőzünk, aki ellenáll nekünk.”

Ezidáig Paris a Fehér Sólyom Lovagokat, a Szél lovagjait vezette, most pedig az újonnan szövetkezett felvidékiekkel együtt átsöpörtek Gracia-n, győzelmet győzelemre halmozva. Beheim országa ötszörösére növekedett, és akárcsak Paris, fokozatosan emelkedett a királysággal szemben, és végül megszerezte a trónt.

Időközben a déli földeken is események történtek, és sokan aggodalommal hallgatták a Gracia-ról és Elmore-ról érkező féktelen hiradásokat. Egy karizmatikus vezető, Raoul jelent meg a színen, és saját zászlója alatt gyüjtött össze haderőt. Mivel meggyőzően tudott beszélni, ezért azokat, akik szembeszálltak vele, nem fegyverekkel, hanem szavakkal győzte le. Beszédeinek egyike szokás szerint következőképp zajlott:

„Urai a földnek! Nem látjátok, mi történik határainkon túl? Rettentő ellenségek masíroznak felénk, miközben mi csak beszélünk! Elmore királysága régóta kutatja gazdagságunkat és földünket, és csak az alkalomra várnak, amikor lesújthatnak! Ha a Gracia-i területek a tenger túloldalán szintén úgy döntenek, hogy támadnak, legázolnak bennünket! Nincs más választásunk, minthogy egyesítsük seregeinket egyetlen zászló alatt, és készüljünk a háborúra!”

Raoul a hitet használta fel, hogy szorosan egymáshoz kösse a déli államokat. De Elmore királyság fenyegetése nem volt olyan nagy, mint amilyennek látszott, mert ők el voltak foglalva az orkok tömeges lázadásával, és nem maradt idejük arra, hogy Aden-ra is figyelmet fordítsanak.

Ennek ellenére, Raoul először egyesítette erejét hű szövetségesével, Innadril-al, és ezek az országok együtt megalapították Aden királyságát. Paristól eltérően, Raoul egy vértelen hadjáratot vezetett, és könnyedén haladt nyugat felé, megszerezve Giran-t és Dion-t.

Orenben találkozott először olyanokkal, akiknek nem tetszett a terve. Oren magának követelte a déli államok vezérének a szerepét, és magán kívül nem fogadott el senki mást. Végül a két királyság összecsapot, és Aden jelentős győzelmet aratott. Gludio királyság, miután látta az Aden-i sereg erejét, önként felajánlotta szövetségét Adennek, teljessé téve ezáltal Aden egyesítését. Ezért vált Raoul ismerté úgy, mint az Egyesítő Király.

 

 

 

Huszadik epizód: A föld örökösei

 

 

Nem sokkal Aden egyesítése után, Gracia megszilárdította hatalmát a saját földjén, miután az utolsó ellenség, a Hwuh-ok is Paris kezei közé kerültek. Paris Arpenino-t tette meg új fővárosának, és újraszervezte királyságát.

Az újra hatalmas Aden olyan erőnek bizonyult, miután sikeresen megvédte magát Elmore támadásával szemben, amellyel számolni kell. Mindazonáltal, egy új lap nyílt Aden történelmében, amikor Raoul hirtelen, tragikus módon elhalálozott. Érezve a pillanatot a támadásra, Elmore ismét behatolt Aden északi területeire. Raoul örököse, Trabis sikeresen visszaverte a támadókat, de hamarosan ő is elhunyt egy titokzatos betegségben. A következő a trón öröklésének sorrendjében egy tizenhat éves fiú volt, Amadeo.

A híreket halva Paris felkiáltott: „A mennyek segítik Gracia királyságát! Egy tizenhat éves király? Ez lesz Aden bukása!”

De Paris túlságosan is alábecsülte az ifjú Amadeo-t. Az ifjonc király brilliánsan védekezett egy nagyszabású Elmore támadás ellen, és Paris úgy érezte, hogy az alkalom, amikor meghódíthatta volna Adent, lassan kicsúszik a kezéből. Figyelmen kívül hagyva mindenki tanácsát, beleértve hűséges jobbkezét, Dilliost, Paris tömeges támadást rendelt el Aden ellen vizen és földön.

Az eredmény katasztrófális volt.

Asteir, Elmore elűzött királya, egyesítette erejét Adennel, apjának régi ellenlábasával.

„Nem szégyelled magad? A saját kardod által kell elesned azért, mert atyád ellenségének oldalára álltál!” ordított Paris dühében.

Asteir lesöpörte a megjegyzést és válaszolt, „A kölyökkel majd foglalkozom később, de most te vagy a legfontosabb zsákmányom.”

Giran csatája a háború fordulópontjává vált, és a Gracia-i csapatok, legyőzve és elkeseredetten visszavonultak saját országukba. Az adeni invázió kudarca mély sebet ejtett Paris büszkeségén, hiszen őt még sosem győzték le. Végül, nem sokkal ezután Paris megbetegedett és meghalt.

A Gracia-i örökös egy gyenge ember lett, Carnaria, akit sokan alkalmatlannak tartottak az uralkodásra. Ennek ellenére Cucarus ellenszegült Carnaria trónkövetelésének. Támogatva Paris egykor hű tanácsadójával, Dillios-sal, Cucarus népszerűvé vált a Gracia-i emberek körében, így aztán ő és Carnaria két részre osztották a birodalmat. Észak és Dél-Gracia elkeseredett ellenségekké váltak, és a harcuk minden erejüket felemésztette.

Ez volt a legjobb hír Amadeo számára, aki felhasználta a harcok közötti szünetet, hogy megerősítse az Adeni királyságot. Erőfeszítéseinek köszönhetően Aden, Elmore és Gracia békeszerződést kötött egymással, és egy nyugtalan, békés korszak következett.

 

 

 

Huszonegyedik epizód: Epilógus

 

 

Amikor a férfi befejezte a történetét, a fény lassan elkezdett fellopakodni az éjszakai égre. A hosszú éjszaka már elmúlt, és közeledett a hajnal. A tűzből nem maradt semmi más, csak egy kevéske parázsló hamu. A mesemondó még egyszer meggyújtotta a pipáját, és elmélkedve szívott rajta egyet.

„Az én történetem véget ért. Ahogy az idő telik, talán újra folytatódik a történet. Ki tudja, egy nap talán a ti neveitek is benne lesznek a mesémben...”

A reggeli napfény egyre erősödött, én pedig éreztem a sürgetést, hogy egy jelentős esemény történt velem. Tétova kísérletet tettem rá, hogy megtaláljam a hangomat, aztán meg mertem kérdezni, hogy „Ki vagy te? Miért mesélted el nekünk ezeket a történeteket, és egyáltalán, honnét tudsz róluk?”

A férfi szó nélkül állt lábra. Ahogy felállt, egyre magasabb lett. Amíg ült, teljesen átlagos férfinak tűnt, de most már óriás volt, majdnem húsz láb magas – árnyékot vetve teljes társaságunkra. Vonásai továbbra is megkülönböztethetetlenek maradtak csuklyás köpenye alatt. Aztán lassan, finoman, elkezdett eltűnni! Nem tudom másként leírni, mint hogy elfonyadtak az élek, aztán hirtelen jött egy széllökés, ő pedig eltűnt, mint a   por.

Soha nem mondta meg nekünk, de most már úgy gondolom, hogy tudom, ki volt ő. A magát elváltoztatva a világ fajainak történeteket mesélő viselkedése pontosan olyan, mint amit attól vár az ember, aki a világ kezdete óta létezik. Talán éppen az, aki az emberiséget teremtette?

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

afafe@freemail.hu

(legolas, 2011.08.07 22:48)

mi a faszom ez ki a geci olvasná el ezt a hosszu faszt

Legenda

(Adam77, 2008.11.30 16:44)

egész jó

asda

(asd, 2008.09.19 09:36)

fasf

Legenda

(hollow, 2008.02.13 01:16)

Nos ide várom a hozzászólásaitokat a történettel kapcsolatban de KULTURÁLT formában !!!